Írta: Kerstin Gier
Eredeti cím: Smaragdgrün
Kiadta: Könyvmolyképző 2013
Oldalszám: 448 oldal
Sorozat tagja?: Igen - Időtlen szerelem trilógia 3.
Függővég?: Nem
Fülszöveg:
Mit tesz az, akinek összetörték a szívét? Úgy van. Telefonál a legjobb barátnőjével, csokoládét majszol és hetekig dagonyázik a boldogtalanságban. Csak az a bökkenő, hogy az akarata ellenére időutazóvá vált Gwendolynnak egészen más dolgokra kell tartalékolnia az energiáit: például a túlélésre. Mert azok a szálak, amelyeket a kétes hírű Saint Germain gróf még a múltban illesztett egymáshoz, immár a jelenben is veszélyes hálóvá szövődtek.
Ahhoz, hogy felfedjék a titkot, Gideonnak és Gwendolynnak nem elég eltáncolni egy menüettet a 17. század egyik legpompásabb bálján, hanem hanyatt-homlok kell belevetniük magukat a kalandokba bármelyik évről is legyen szó…
Érzelmi hullámvasút az évszázadokon keresztül: Gideon és Gwen kalandjai Kerstin Gier, kitűnő bestseller-szerző tollából.
Beleszeretsz!
Véleményem:
Ez volt a legesemény dúsabb része az egész trilógiának. Pörgött, ment a nyomozás ezerrel és a végén pedig jött a csattanó, ami ugyan nem szólt akkórát, mint vártam, de olyan logikusan ért végett, hogy le a kalappal az írónő előtt.
A történetünk elején visszacsöppenünk a Zafírkék végére, miután Gideon keresztül sétált a szíven, és bevallotta, hogy manipulálta őt. Mintha magamat láttam volna szívösszetörés után. Csak nnekem régebben nem volt senkim, akit felhívhattam volna vígaszért. De pontosan tudtam, hogy milyen érzés, amikor életünk nagynak hitt szerelme egyszer csak összetöri a szívünket.
Gweny persze Leslie segítségével megacélozta magát, és.... nem pont úgy cselekedett, ahogy azt szerette volna. Gideon varázsa erősebb, mint azt gondolta volna Gwen, és mondhatni valamennyire beleegyezett abba, amit Gideon felajánlott. Mondjuk, ha magamra gondolok, akkor az első reakcióm egy nem túl nőies válasz lett volna. Főleg azért, mert ilyet tenni, miután szenvedélyessé vált a kapcsolatuk... ajaj. Fiam, van mit tanulnod a nőkről, hiába vagy sármőr.
A történetben felgyönyölítették a Báró titkák, amire abszolút nem számítottam volna. Miért 12 kő, miért a Rubin az utolsó, miért Hollóhatalma és társai. Ugyanakkor az időutazás kérdése nem lett megmagyarázva, amit sajnálok. Szerettem volna, ha az írónő valamilyen okot ad arra, miért épp drágakövek, miért épp a de Villers és Montrose család az időutazó gént hordozó.
Sok család van, sok múlttal. Vajon miért pont ők? Ki tudja? Ezt már soha nem tudjuk meg, de mindenesetre izgalmas már csak belegondolni. Mi van akkor, ha van két család, akik időtutaznak. Akik már előre tudják, hogy mi lesz a jövőben, és eltudják hinteni a múltban a gondolatokat, feltudják deríteni, hogy mi is történt valójában, amire a tudósok évek óta nem képesek rájönni.
Mondjuk én is szívesen visszautaznék egy pár évtizedet, hogy megtudjam milyen is volt például Sissi uralkodása elején, milyen is volt valójában az 1900-as években járkálni, akárcsak Böszörményi Gyula - Leányrablás Budapesten című könyvében Mili. Sok helyre visszautaznék, főleg kedvenc regényeim idejébe. Mondjuk azt sajnálom, hogy VIII. Henrik korába nem lehet visszatereportálni. Kíváncsi lettem volna milyen is valójában Boleyn Anna.
Visszatérve a könyvre. Egyértelműen elmondhatom, hogy sokkal jobban tetszett, mint az írónő Silber trilógiája. Legalábbis a lezárás tekintetében. Mind a két trilógiában egy misztikumot tár fel az írónő, miközben a karakterek a 21. században mászkálnak. De a két sorozat között az a lényeges különbség, hogy a Silbernek kellett volna még legalább egy kötet, míg az Időtlen szerelemnek pont elég volt ez a három kötet. Nem volt egybe sűrítve semmi, megkaptunk bizonyos információkat, még ha egy-két dologra szívesen kaptam volna még választ.
Karakterek tekintetében pedig meg volt az egyensúly. Értem ezt úgy, hogy egyik karakter sem domináns. Nem veszi át senki a szerepet, nem mondja meg egy karakter, hogy márpedig ez a megfejtés és pont, hanem hárman fejtik meg, hogy mégis mi a gróf titka. Miért kell a vérkörnek bezárulnia, és miért tette Lucy és Paul azt, amit. A megoldás maga is egész frappáns volt, mivel egészen a végéig, míg el nem magyarázza Gideon, hogy mit is kellett tennie, addig eszembe sem jutott az az ötlet.
A szerelmi szállal viszont már volt egy kicsike gond. Nem éreztem, hogy Gideon tényleg szeretné Gwent. Úgy értem, hogy persze sok mindent mond a kötetben, hogy kiegesztelje, de valahogy olyan, mintha csak a levegőbe mondaná. Így viszont már kellett volna még egy kötet, hogy tényleg érződjön, szeretik egymást.
A legjobb karakter viszont egészen biztosan Xemerius volt. Néhány beköpésétől fetrengtem a röhögéstől, főként amikor a szerelmi életét vesézte ki Gwendolynnek. Maga a megtestesült gyerek és szarkazmus.
Nagyon élveztem a történetet, pörgős volt, érdekes, és remélhetőleg, történelmileg hiteles is. Remélem a filmek is hozni fogják majd azt az érzést, amit a könyvtől kaptam. A szereplőknek utána nézve nem vált előnyükre az idő, nem nagyon hívták őket szerepekre. Nem nagyon tudni róluk, pedig elvileg mind a kettő aktív színész életét éli. De erről majd a filmek után beszélünk bővebben.
Találkozunk a következő értéklésbe!
Addig is...
Jó olvasást mindenkinek!
Sok család van, sok múlttal. Vajon miért pont ők? Ki tudja? Ezt már soha nem tudjuk meg, de mindenesetre izgalmas már csak belegondolni. Mi van akkor, ha van két család, akik időtutaznak. Akik már előre tudják, hogy mi lesz a jövőben, és eltudják hinteni a múltban a gondolatokat, feltudják deríteni, hogy mi is történt valójában, amire a tudósok évek óta nem képesek rájönni.
Mondjuk én is szívesen visszautaznék egy pár évtizedet, hogy megtudjam milyen is volt például Sissi uralkodása elején, milyen is volt valójában az 1900-as években járkálni, akárcsak Böszörményi Gyula - Leányrablás Budapesten című könyvében Mili. Sok helyre visszautaznék, főleg kedvenc regényeim idejébe. Mondjuk azt sajnálom, hogy VIII. Henrik korába nem lehet visszatereportálni. Kíváncsi lettem volna milyen is valójában Boleyn Anna.
Visszatérve a könyvre. Egyértelműen elmondhatom, hogy sokkal jobban tetszett, mint az írónő Silber trilógiája. Legalábbis a lezárás tekintetében. Mind a két trilógiában egy misztikumot tár fel az írónő, miközben a karakterek a 21. században mászkálnak. De a két sorozat között az a lényeges különbség, hogy a Silbernek kellett volna még legalább egy kötet, míg az Időtlen szerelemnek pont elég volt ez a három kötet. Nem volt egybe sűrítve semmi, megkaptunk bizonyos információkat, még ha egy-két dologra szívesen kaptam volna még választ.
Karakterek tekintetében pedig meg volt az egyensúly. Értem ezt úgy, hogy egyik karakter sem domináns. Nem veszi át senki a szerepet, nem mondja meg egy karakter, hogy márpedig ez a megfejtés és pont, hanem hárman fejtik meg, hogy mégis mi a gróf titka. Miért kell a vérkörnek bezárulnia, és miért tette Lucy és Paul azt, amit. A megoldás maga is egész frappáns volt, mivel egészen a végéig, míg el nem magyarázza Gideon, hogy mit is kellett tennie, addig eszembe sem jutott az az ötlet.
A szerelmi szállal viszont már volt egy kicsike gond. Nem éreztem, hogy Gideon tényleg szeretné Gwent. Úgy értem, hogy persze sok mindent mond a kötetben, hogy kiegesztelje, de valahogy olyan, mintha csak a levegőbe mondaná. Így viszont már kellett volna még egy kötet, hogy tényleg érződjön, szeretik egymást.
A legjobb karakter viszont egészen biztosan Xemerius volt. Néhány beköpésétől fetrengtem a röhögéstől, főként amikor a szerelmi életét vesézte ki Gwendolynnek. Maga a megtestesült gyerek és szarkazmus.
Nagyon élveztem a történetet, pörgős volt, érdekes, és remélhetőleg, történelmileg hiteles is. Remélem a filmek is hozni fogják majd azt az érzést, amit a könyvtől kaptam. A szereplőknek utána nézve nem vált előnyükre az idő, nem nagyon hívták őket szerepekre. Nem nagyon tudni róluk, pedig elvileg mind a kettő aktív színész életét éli. De erről majd a filmek után beszélünk bővebben.
Találkozunk a következő értéklésbe!
Addig is...
Jó olvasást mindenkinek!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése