Írta: Hajdú- Antal Zsuzsanna
Kiadta: Ciceró 2019
Oldalszám: 232 oldal
Sorozat tagja?: Nem
Függővég?: Nem
Fülszöveg:
"Kihúztam az íróasztalom fiókját, elővettem az öngyújtót, és remegő kézzel meggyújtottam a papírlap szélét.
Beletörődve figyeltem, ahogy a láng kívülről befelé, egyre mohóbban falja az arcokra egyre kevésbé hasonlító széncsíkokat és az egymás felé hajoló törzseket, amíg teljesen fel nem emészti."
Szücs Kori középiskolás évei óta képtelen olajfestékkel festeni; azóta kizárólag fekete-fehér szénrajzok kerülnek ki a keze alól.
Mosonyi Anti a számítógépes játékok rabja, ami néha összekeveredik a rémálmaival.
Egy nap mindketten megkapják ugyanazt a Facebook-meghívót. Kori, Anti és Csilla hosszú évek után először találkoznak az Ajtósi Dürer Gimnázium ötéves érettségi találkozóján.
Nem csak a múlt kovácsolja őket össze, hanem egy közösen megélt tragédia is, ami egyik pillanatról a másikra felforgatta az életüket.
Ami után semmi sem volt többé ugyanolyan.
Ami után egyértelmű a feladat: megkeresni volt osztályfőnöküket, akinek jóval többet köszönhetnek, mint azt a középiskolában valaha is gondolták volna…
Véleményem:
Vegyes érzésekkel csuktam be a végén a könyvet. Olvasva a többiek értékelését eléggé elgondolkodtam. Eszembe jutott, hogy erről most kellene, nem kellene. Helyes volt-e megírni ezt a könyvet, vagy csak egy nagyobb csapás azoknak, akik valójában megélték, mivel a történet igaz alapokon nyugszik. Erre viszont a fülszövegből nem lehet rájönni.
Jó magam is sok mindenre tippeltem az írónő előző két kötete alapján, viszont erre nem számítottam. Eltudtam volna képzelni egy öngyilkosságba hajszolt lány, három legjobb barátját, vagy épp hasonlókon átment diákokat, akiket összeköt az egymás segítését felölelő évek. Az eszembe sem jutott, hogy mennyire valóságos lesz, mennyire kézenfogható lesz az alap, amihez hozzáköti az írónő a történetet.
Visszatérve az értékelés elején feltett kérdéseimre: nagyon megragadott a történet. Olvasás közben egyre csak járta fejem, hogy msot akkor ez jó vagy nem jó. Meg kellett ezt írni, vagy inkább nem. Aztán rákellett jönnöm, hogy az Léggömbök duológia is pont attól volt annyira jó, hogy nem kergetett hagymázas romantikus kliséket, ahol bárki megkaphatja a suli legmenőbb pasiját, csaját, és happy end a vége, hanem sokkalta a valóságra hegyezte ki a dolgot. Pont ez hökkenti meg az olvóst: nem arról olvasol, hogy virágszirmok között csodálatos, habos-babos szerelemben van része a karakternek, te pedig álmodozhatsz azon, hogy milyen szép is lenne ez az élet a pároddal, vagy épp milyen csodálatos élete van a csajnak, mert dúsgazdag.
Nem. Ez a könyv, ahogy a Léggömbök is visszarepít oda, ahol vagy. Ráébreszt dolgokra, elgondolkodtat. A Visszatérünk is ilyen. Nehezen emészted meg, hogy nem úgy alakul, mint a mesékben, boldogan éltek, míg meg nem haltak. Itt a három karakternek Korinak, Atinak és Csillának igenis meg kell azért dolgozniuk, hogy azt a tragédiát megemésszék, feldolgozzák, és újrakezdjék, amennyire tudják.
A könyv egyszerre sokkolt és nyűgözött le. Mindezt a négyes metró kellős közepén. Életemben először írtam némi jegyzetet hozzá, csak hogy lejegyezzem, milyen érzés is volt. Milyen volt úgy utazni a metrón, hogy belül lesokkolva, kissé kikészülve ülök, azon elmélkedni, hogy mégis mi a fene az, amit most elolvastam azon a bizonyos lapon. Utána vettem egy kávét, és úgy csináltam végig napot, hogy nem is emlékszem rá tisztán. A munkára emlékszem, arra, hogy vállfákat pakoltam a raktárban, hogy sokat dolgoztam aznap, de ha valaki megkérdezi, jó de mi volt utána, arra nem tudok felelni. Valahogy hazajutottam az a lényeg.
Mikor kiolvastam, se azt éreztem, hogy ezaz minden jó lett, minden úgy alakult, ahogy a karakterek elképzelték. Nem. Inkább azon járt az eszem, hogy ha nekem ez tetszett, akkor én is áruló vagyok, mert nem tisztelem az emléket, amit megemlít benne. Viszont inkább, hogy tiszteletemet teszem irántuk. Hiszen ha azt veszem ez a könyv emléket állít kettő, a valóságban is megtörtént eseménynek.
Szerintem nem gyalázza meg ennek az emlékét, sokkalta inkább emlékezteti az embert arra, hogy az élet múlandó, hogy vannak olyan pontjai is, amik nem szépek, de velünk vannak, és mindenhonnan fel lehet állni, ha az ember meg akarja ezt tenni. A legfurcsább viszont nálam az az volt, hogy pont előtte láttam Instagrammon egy posztot, ahol egy lány pipacsos tetoválást készített magának.
"Egy igazi túlélő, aki még a zord Japán betonrésein át is utat tört magának, hogy virágozzon."
S ez igaz erre a történetre is, a három karakterére. Egyikőjüknek sem volt könnyű az eset után ismét visszarázódni a valóságba, megélni azt, amit máshogy terveztek egy pár hónapja, s hirtelen eltűnt. Nekik is pipaccsá kellett válniuk, ami ugyan nehezen, de áttöri magát azon a bizonyos résen, ami két betonlap között leledzik, s virágozni, hogy boldogságot és szépséget hozzon mások életébe is.
Tiszta szívemből ajánlom mindenkinek a könyvet, ahogy az írónő másik két könyvét is. Lesokkol, elgondolkoztat és egy életre tanulsz belőlük!
Találkozunk a következő értékelésben!
Addig is...
Jó olvasást mindenkinek!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése