Írta: Hajdú-Antal Zsuzsanna
Kiadta: Erawan Kiadó 2021
Kötés: Puhakötés, e-book
Oldalszám: 384 oldal
Sorozat tagja?: Nem
Függővég?: Hivatalosan nem, de nekem igen
Fülszöveg:
Balázsnak megvan mindene: jó állás, jövőkép, csinos feleség, akivel ráadásul gyereket várnak.
Misa világra jön. Down-szindrómával. Az anya ezt nem tudja megemészteni, elhagyja őket, és Balázs élete fenekestül felfordul. Ott marad egy kisbabával kettesben, feladja állását, és egy blogban próbálja feldolgozni, milyen lett a világ a downos Misa mellett.
De vajon lehet-e így esélye egy harmonikus családi életre, boldogságra?
És mit keres körülötte a tévés műsorvezetőnő, akivel talán csak elsőre tűnik úgy, hogy megértik egymást?
Egy gyönyörű, mai, elgondolkodtató regény egy immár négykönyves, fiatal írótól. A korábban kétszeresen HUBBY-díjra jelölt szerző, Hajdú-Antal Zsuzsanna egy újságcikkben olvasott egy orosz férfiról, aki egyedül maradt sérült kisfiával. Az olvasottak nem hagyták nyugodni, így ez a történet szolgált alapul főhőse megálmodásához.
Véleményem:
Jó ideje követem az írónő munkásságát, s nagyon nagy örömnek tekintettem, amikor beharangozta, új köteten dolgozik. Hamar előrendelésbe került - amint lehetett persze -, s mikor a kezembe vettem csak nem bírtam megállni, hogy ne olvassam el. A gondjaim itt kezdődtek.
Elolvastam a könyvet, majd nagyim is. Furcsaság volt kettőnk között, akik mindig cserélgetjük a könyveket, hogy egyszerűen lefagyott mind a kettőnk. Mivel a történet maga csodás, viszont magam részéről nem arra számítottam, amit kaptam.
De kezdjük az elején, mert mint mindig, előre szaladtam, mint egy táltos.
Szóval a történet elején megismerjük ugye Balázst, Erzsi nénit és Misát, én pedig mentem az árral. Olvastam Balázs viccesebbnél viccesebb beszólásait, futárként elképzeltem miként is szelte át a várost. Persze, családi vonatkozásból, hiába járt Balázs autóval, nekem mindig bukósisakkal és motoros ruhában mászkált a fejemben. Így a futár kérdést azt én átköltöttem, nagy ügyesen. My bad.
Aztán jött ugye ez a tévés szereplés dolog. Itt már kezdett nekem valami szaglani - nem szószerint, még akkor sem, ha majdnem macska préda lett a könyvből -, itt lesz valami. Viszont nem pont az amire gondoltam. Az én fejemben valahogy ez úgy zajlott, hogy az eredetihez hasonlóan végigmegy múlt és a jelen vonala, s a végén kiteljesedik az interjú, s valami csodás tanulság jön le belőle.
Helyette viszont kaparhattam az államat, az után, ami jött. Néztem, mint Rozi a moziban, mert bevallom, a végét egy picit megkönnyeztem. A jó értelemben kaptam egy pofont. Persze számíthattam volna rá, mert máskor is meglepett már az írónő, de azért na, elszoktam tőle.
Szerencsém volt, hogy a szobámban voltam, s nem látott senki, amikor az utolsó lapokhoz értem, mert szerintem totálisan hülyének nézett volna, amiért szájtátva olvasok, s már a nyálam is folyt. Nem bírtam letenni.
Bár nem értettem teljesen egyet.
Balázs például. Egész kötet alatt kerülte az exnejéről a kérdéseket, mindent, amint lehetett, s végén... paff. (nem spoilerezek, de értsetek ez alatt egy hatalmas puffanás.) Nem tudtam hova tenni a végén azt a cselekedetet, legalábbis az előtte lévő fejlemények után. Igaz, magamból indulok ki, így szerintem nekem jóval több idő kellett volna ehhez a lépéshez, amit Balázs a végén tett.
Kata pedig... semleges. Se megkedvelni, se utálni nem tudtam, még a tévés szereplés után sem. Azt elismerem, hogy amilyen karaktert ő alakított Balázsék mellett az helyén való volt, viszont magát, mint Katát, úgy egyszemélyben nem tudtam úgy a szívembe zárni.
Misa pedig... nos Misa egy különleges elem a történetben. Ugye Down-szindrómásként jön világra, ő a történe mozgató rugója, mégis olyan hétköznapin szerepel. S itt a lényeg. A hétköznapiság. Egyik karakter sem volt akkor nagy durranás. Nem voltak hiper-mega-szuper egyének, akik csettintésre megváltoztatják a világot. Egyszerű emberek, akik keresik az útjukat, keresik önmagukat, s a végén meg is tudják találni annyira, amennyire szükséges.
Misa beteg ugyan, mégis úgy éli az életét, ahogy tudja. Lehet van valami más neki, mint egy átlag gyereknek, viszont ő ettől még nem lesz rosszabb vagy épp jobb. Többet kell vele foglalkozni, igen, másként kell egy picit hozáállni, de attól még egy gyerek, akinek szüksége van szocializációra, szüksége van a szüleire, ugyanúgy barátkozik.
S szerintem ez a legnagyobb csodája ennek a történetnek: lehet, hogy van egy alap betegséged, amivel születtél, de attól még nem kell hirtelen bástyákkal körbevenned magad. Az átlagosságnak is meg van a maga előnye, s mindenből ki kell hozni a legjobbat, amit az élet ad. Igen, néha a padlón vagy (Kata, Balázs, Rita), de lesznek olyan pontok az életedben, amikor hirtelen minden jóra fordul, csak nem szabad elzárkózni tőle. Ami persze nehéz és ijesztő. Kilépni a komfortzónádból, hirtelen megismerni valamit, amire nem számítasz, egyenesen rémisztő. De mikor beleugrasz, akkor már kevésbé lesz az.
Balázs és ugye az igaz történetben szereplő apuka, Evgeny Amisimov a gyerekéért él, akik megváltoztatták az életüket azért, hogy a gyerekük mellett lehessenek. Nekem, aki mióta az eszeme tudom, apás voltam nagyon is szívszorító és boldogságot okozó, hogy Balázs és a valóságban és élő Evgeny mennyire sok mindent feladtak és létrehoztak a gyerekükért.
Ritát viszont nehéz volt megértenem. Napok és nagymamám kellett hozzá, hogy fejbekólintson a dolog, még pedig a tökéletességé. Rita egy olyan nő, aki maximalista, aki már a gyerekszobánál is arra hajaz, hogy olyan legyen, ahogy ő azt elképzelte. S Misa megszületése utáni sokk, az azért letaglózza. Viszont itt még mindig van bennem az a kérdés, hogy hol vannak az anyai ösztönök? Ezt sokszor nehezen fogom fel. Főleg hogy az esetek 80%-ban nem az apuka marad egyedül a babával, hanem az anyuka. Ezt még ennyi idő után is emésztenem kel.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése