KÖNYV: Christelle Dabos - A tél jegyesei

 

Írta: Christelle Dabos

Eredeti cím:Les fiancés de l'hiver 

Kiadta: Kolibri Kiadó

Oldalszám: 580 oldal

Kötés: puha, kartonált, e-könyv

Sorozat tagja?: Igen - A tükörjáró 1.

Függővég?: Igen. Nagyon.

Fülszöveg:

Anima ​lakói szerint a tárgyaknak lelkük van, különös adottságaik révén pedig kommunikálni is tudnak velük. Ujjaik alatt összeforr minden, ami szakadt vagy törött, érintésük nyomán feltárul a tárgyak és használóik múltja is. Ophélie azonban nem csak ezért különleges: briliáns ügyességgel közlekedik a tükrökön keresztül.

Békés hétköznapjainak azonban a Matrónák döntése vet véget: el kell hagynia otthonát, férjéül pedig a megmaradt világ legrosszabb hírű Sarkáról származó, gyűlölt és rettegett kincstárnokot, Thornt szánják. De vajon miért éppen őt?

Új otthonában a Délibábosok trükkjeinek köszönhetően semmi sem az, aminek látszik. A lánynak az állandó káprázattal és a Sárkányokkal is meg kell küzdenie: a Légvár az a hely, ahol az ember a saját gondolataiban sem lelhet biztonságra. Ophélie ráébred, hogy a Légvár nemzetségei hatalmi harcának közepébe csöppent. Hogy megmeneküljön, álruhát ölt…

Történet egy felejthetetlen hősnőről egy részletgazdag és izgalmas világban, tele cselszövéssel és meglepetéssel.

Christelle Dabos trilógiájának első kötete számos irodalmi díjat nyert, és a legnagyobb francia kiadó, a Gallimard első könyveseknek járó elismerését is magáénak tudhatja.

Véleményem:

Enyhe SPOILERT tartalmazhat!

Nehezen álltam neki a könyvnek, mivel tartottam tőle, hogy milyen is lesz. Főleg, mivel a könyv kapott annak idején hideget-meleget főleg a negyedik rész miatt, amit még nem olvastam. Így mikor először a kezembe vettem, nem is sikerült belőle egy oldalt sem olvasni. Napokig szemeztem vele, mire az első 10 oldalnak neki tudtam állni, úgy igazán. 

Viszont nagyjából 100 oldal kellett ahhoz, hogy beszippantson a kötet. Kicsit ugyan melankólikus és szomorú volt, ahogy Ophélie kénytelen elszakadni a családjától. Ami mondjuk megváltás is lehetett számára valamilyen szinten. Igaz, a keresztanyja sem volt piskóta, de róla majd később. Előbb lássuk magát a főkaraktereket: Thorn-t és Ophéliét.

Kezdeném egyből Ophéliével, akivel nagyon is szimpatizálni tudtam. Egész életében a tudásnak, a múzeumának szentelte az életét, még akkor is, ha családja kinézte a soraiból, ahogy nekem lejött. Kicsike, szürke hölgy, aki éli a maga életét, és szíve szerint az olvasási képességével töltené a mindennapjait. Megtudtam érteni, miért nem akart férjhez menni, miért nem érdekelték olyan dolgok, mint a családalapítás, a fényűző, csillogó dolgok. Hiszen Ophélié másban látt az élet szépségét. 

Ám azzal, hogy hozzákényszerítik egy Sarkon élő férfihoz, máris okot ad arra, hogy kibújjon a csigaházából. A történet folyamán felveszünk több szálat, amint bejelentik a kényszer eljegyzést és házasságot. Elsődelegesen felvesszük a Sark részét, amikor is Ophélié egy teljesen más kultúrát kénytelen megtanulni, egy teljesen más értékrendszert a rokonok gyűrűjében. 

Megismerkedünk a Holdvilággal, az udvarral, Farukkal, a Sarkon élő családfővel. Teljesen átalakul Ophélie élete csupán azzal, hogy elutazik a Sarkra. Ahol borzalmasan hideg van.

Az első kötet ideje alatt egy évet tölt el, miközben totális titokban igyekszik maradni, mint Thorn menyasszonya. Senki nem tudhatja ugyanis, kicsoda is az a lány, akit Thorn feleségül fog venni.

S itt érkezünk el Thornhoz, aki mondthatni méltő a nevéhez. Legalábbis ami az elejét illeti. Nagyon hideg, rideg és kemény kezű ember, akit inkább a számok életetnek, mintsem az érzelmek. 

Ophélie eleinte tart is tőle, mivel nem tudja, mire is számíthat a kincstárnoktól. Eleinte azt se tudja, hogy mit dolgozik, milyen a családja, ám amint beérkeznek a nagynénje birtokára menten rájön, hogy van még hova fejlődnie. Thorn ezzel szemben látványosan kerüli, alig van a nagynénjénél. Így keveset tudunk meg Thornról. 

Apró morzsákat, töredékeket kapunk Thornból, s látvanyosan látszik, hogy Ophélie személyiségfejlődése  van inkább a középpontban, valamint a nyomozás, miért is pont őt választották arra, legyen Thorn menyasszonya. Egészen a közepéig a sötétben tapogatózunk, amikor is konkrétan robban a bomba. Legalábbis én úgy éreztem. Egyszerre ránk zúdul az egész, s nagyjából 200 oldal alatt minden információt megkaptunk, amit Ophélie az elején akart. Kellett pár másodperc, hogy átértékeljem a karaktereket, és az írónőt is.

Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy miért kellett ehhez jegyesség. Legalábbis ha az lett volna egyszerűen, hogy Ophélie fedezzen fel egy ritka műkincset, amit neki kellene megolvasni, akkor jobban értékeltem volna. Igaz, így egy kis anti-szerelmi vs. szerelmi szálat tudott az írónő csempészni a lapokba.

A világ maga viszont csodásan és mágikusan lett megalkotva. Amikor olvastam a könyv végén lévő fülön, mi ihlette meg az írónőt, egyből megdobbant a szívem. Ghibli. Minden anime rajongó álma. S már értem, miért hívják az egyik mellékszereplőt Sophie-nak. Igaz, ő annyira nem köthető a filmbeli karakterhez, mert szöges ellentéte. 

Csodálatosak voltak a leírások, részletesek és alaposak voltak ezek. S talán egy picit túl sok is volt belőlük. Gyakran volt, hogy lapoztam egyet, majd vissza, hogy mennyi ideig fogja az írónő ecsetelni, miként is néz ki a Légvár és a Holdvilág egy-egy terme, miként is történnek itt a dolgok. A karakterek kicsit ellettek hanyagolva az első kötetben,kivéve Ophéliét. Ő látványos változáson ment keresztül, míg a többieknél maximum csak körvonalozódni tudott, mi is lesz. 

Berenilde, Thorn nagynénje, valamint Thorn nagymamamáj és Ophélie keresztanyja, Rosaline, azért sok mindent megváltoztatott a kötet folyamán. Berenilde volt a fő mozgató rugó, míg Rosaline néni a másik. A nagymama nem sokáig volt sajna részese a történetnek, de általa tudhatjuk meg, mi is Thorn igazi képessége. Majdnem a közepe fele. 

Rosaline néni.... nos ő egész érdekes az egész kötet alatt. Nem tudtam eldönteni az elején, hogy azért megy hogy erkölcsi támasz legyen - ahogy elnéztem, a Sarkon annyira nem divat az ilyesmi - vagy megszabaduljon a kotnyeles családjától, ahol amúgy is csak szomorúságot kapott.  

Jelentős fordulat csak a végén történt, nagyjából 30 oldallal a vége előtt, ami gyökeresen változtatta meg az egész további kimenetelt. S mire úgy igazán belelendülhettünk volna a történetbe, ahol már tényleg olvastam volna tovább, puff, vége is a történetnek. 

Ez amolyan bevezető kötet volt, ami egy további kifejtésre szorult volna. Legalábbis én néha úgy éreztem, hogy szorulna még némi magyarázatra egy-egy esemény illetve karakter, akik a későbbi kötetben igen nagy jelentőséggel mozognak a történet folyamán. 

Persze a második sem tökéletes, de azt egy másik bejegyzésben szeretném nektek ecsetelni. 

Összességében tetszett a kötet, bár jóval többet vártam tőle, mint amit kaptam.