KÖNYV: Christelle Dabos - Bábel emlékezete

Írta: Christelle Dabos 

Eredeti címe:

Kiadta: Kolibri Kiadó 2021

Kötés: Kartonált

Sorozat tagja?: Igen - Tükörjáró 3.

Függővég?: Igen

Fülszöveg:

Két év és három hónap telt el azóta, hogy Ophélie akarata ellenére visszatért Animára. Kényszerű magányában gondolkodni volt ideje elég, és elmondhatatlanul szeretne végre utánajárni mindannak, amit Faruk Könyvéből kiolvasott és Istentől megtudott. Némi segítséggel eljut Bábelre, és hamis személyazonosság alatt igyekszik megtalálni a helyét az ottani társadalomban.

A beilleszkedés egyfelől nem túlságosan nehéz, ugyanis a szilánkcsoport lakossága származását tekintve igen vegyes, a legmodernebb technikai vívmányokkal azonban olykor meggyűlik az Animista baja. A nyomozását leginkább az segíti, hogy felveteti magát a helyi virtuózneveldébe, ahol persze újabb ellenfelei és irigyei is akadnak. De vajon az olvasótehetsége elég lesz-e ahhoz, hogy mélyebbre ásson, és közelebb kerüljön az igazsághoz? És hogy Thorn nyomára bukkanjon a bábeli zűrzavarban?

Véleményem:

Amennyire vártam, úgy estem pofára. Sokkal többet vártam ettől a könytől, mint amit kaptam tőle. De vegyük sorjában a dolgokat, még mielőtt beleugrom a mélyvízbe. Kezdjük az elejével. Két évet ugrunk előre az időben. Akik olvasták az előző könyvet, tudják mi történt, akik még nem azok görgessenek lejjebb a SPOILERMENTES részhez, mert most nem fogok tudni spoiler nélkül beszélni. Kissé túl sok minden van bennem pardon.

Szóval ott tartottunk, hogy két évet ugrunk előre az időben, s még mindig nem tudja Ophélie használni a képességeit, amit kapott az átadáskor. Olyan érzetem volt ezzel kapcsolatban, mintha az írónő kihagyott volna egy lehetséges módszert arra, hogy Ophelié fejlődjön. Mintha kapnál egy csokit, amit amúgy nem ehetsz meg, de nálad lehet. Szuper. Sokat érek vele. 

Amikor pedig Bábelre érkezünk kissé furcsállottam, hogy Ophélie még oktatásra szorul, főleg mert elvileg utána nézett mindennek, ami esetleg elvezetheti Thornhoz, hogy újra mellette lehessen. Viszont sokalltam, hogy nem ismeri, milyen szokások vannak ott. Ha már odamegyek egy helyre, ahol nagy eséllyel megtalálom a férjemet, akkor legalább azzal tisztába kerülök mi kell ahhoz, hogy elvegyüljek, mi kell ahhoz, hogy bejussak oda, ahova kell. Egy jó kém film is így kezdődik. Feltérképezem a terepet és irány a megmentés és a hatástalanítás.

Ophélié viszont végig szerencsétlenkedi az egészet, ameddig el nem jut oda, ahol elvileg válaszokat lel. Mintha nem lenne mögötte két könyvnyi fejlődés, ahol elvileg mindent is kitapasztalt. Amit hangsúlyoz is nem egyszer. Becsültem, ahogy kitartott az akadémián, ahogy haladt előre, s végén ő is nyert a rendszer ellen, Mégis nagyon sokszor úgy éreztem, hogy ez nem az az Ophelié, aki a második könyv végén nekiment konkrétan Faruknak. 

Neki ugrott egy Családfőnek, s most képtelen úgy viselkedni, mint aki tényleg meg is tette. Kiakadtam totálisan kiadkadtam, hogy hova lett az a lány. Alig vártam, hogy megint bedobja magát, hogy megint egy szuper könyvet veszek a kezembe, ahol nyomozni fogunk Isten okai után, hogy végül kapunk választ arra, hogy Isten miért teremtette a Családfőket. Erre viszont többet megtudtam Bábelről, valamint a történelemről, ami a világot övezi. 

Nem azt mondom, hogy hatalmas baj, hogy ezeket mind megtudtam, viszont az már zavart, hogy nem úgy tudtam meg, hogy Ophélie kikövetkeztetette, nyomozott utána, hanem a mellékkarakterek maguk magyarázták el, mi is történt. Persze itt is jelen van az, ami a második kötetben volt. Itt is keresgélünk nyomokat, kutatunk az után, amit lehet. 

Thorn viszont végképp kiverte nálam a biztosítékot az elején, amikor először találkozott Ophelével. Értem én, eltelt két év, de azt is értse már meg, hogy a lánynak nem volt olyan egyszerű dolga kijutni Animáról, mint neki a Sarkról. Pont azért mert jóval kiterjedtebb család figyeli, jóval több fegyelem alatt van, kvázi nem szokott rab, hanem fogoly, így nem tudott olyan gyorsan Bábelre jutnia. 

Az hogy miként jutott végül be az Akadámiéra, ahová Thorn egyezség útján jutott az pedig ismét más tészta. Nem kicsit kiadaktam rajta az elején, hogy utána a végére megint a szívembe lopja magát. Az az ominózus jelenet, amikor Ophélié végre felnőtt nő lesz s tényelg bevallja az érzéseit, azzal megfogtak az egy életre. Igaz, Thorn megint hivatalos lesz, de a legvégére, amikor tényleg mindenre sor kerül, akkor máris jobban tetszik az egész pasi. 

SPOILERMENTES RÉSZ!

Sok minden történik a könyvben. Talán túl sok minden is. A karaktereink pedig nem tudják tartani ezekkel  lépést, sőt talán még vissza is fejlődnek valamennyit a történet alatt. Értem a Bibliai utalásokat és a történéseket, amiket az írónő igyekezett használni, ahogy csak tudott, valamint felépíteni egy valósághoz hasonló világot Bábelen. Amennyiben Anima Európának, a Sark az oroszoknak, addig Bábel Indiára hajaz, mind ábrázolásában, mind szokásaiban.

Nagyon fontosak a kasztok, a képességek szintje, mikéntje, hogyan tudod alkalmazni, mennyire vagy tökéletes. S talán pont ez a tökéletesség a hibapontja az egész rendszernek, amit igyekeztek kialakítani Bábelen. Ophélié ebbe csöppen bele, s itt kell megtalálnia Thornt, akit elvesztett a második kötet végén. 

Bábelen keres válaszokat, bár ő maga kevesebbet nyomoz, mint az előző részben. Nagyobb hangsúly van a mellékkaraktereken, akik már-már főkarakterekké válnak a történet folyamán. Rengeteg élettörténet sűrűsödik bele ebbe a jóval keveseb oldalszámú kötetbe, s néha túlságosan is tömörnek éreztem a történeteket. 

Nem kicsit csesztem fel magamat, hogy a karakterek mennyire visszafejlődtek az előző részekhez képest, mivel szerintem Ophélié kb. olyan szintre állt vissza, mint az első kötetben. Nagyjából képes megállni a lábán, de még mindig kicsit inog. 

Sok mindent elhagy magából, ugyan kivetkőzik magából - nem röhög, aki olvasta - valamennyire, hiszen egy teljesen új környezet más embert kíván valamint az előző kötetből kiindulva Isten után nyomoznak Thornnal. Mégis hiányoltam azokat a feltevéseket, amiket ez a könyv adhatott volna. 

Lehetséges, hogy az írónő nem merte meglépni azt a fajta szintet, hogy vallási vitába szálljon, pedig szerintem egy ilyen fikciós környezetben, ahol se Biblia, se mély vallásosság nincs, megtehette volna. Legalábbis szerintem nem lett volna belőle akkora gond, ha esetleg olyan elméleteket vet fel, amely a Tükörjáró világában megengedett lett volna. Ahol a Ghiblihez hasonló világ van, bármi megtörténhet s szerintem nagyon is jól jött volna a történetbe.

A szerelemi szálat is egy kicsit tehette volna romantikusabbá, vagy épp realisztikussá, de ez a kétféleképpen való ábrázolás szerinte eléggé gyengére sikeredett. Mivel részben sikerült neki átadni, amit mondani akart, így nem haragszom annyira az írónőre, mégis jobb szerettem volna, ha egy kicsit több Thorn és Ophélié jelentetet kapunk.