Írta: V. E. Schwab
Eredeti címe: The Invisible life of Addie LaRue
Kiadta: Agave Könyvkiadó
Oldalszám: 598 oldal
Kötés: Keménykötés, e-book
Sorozat tagja?: Nem
Függővég:?.... erre majd az értékelés végén válaszolok
Leírás:
Egy élet, amire senki nem fog emlékezni. Egy történet, amit soha nem felejtünk el.
Franciaország, 1714: egy fiatal nő végső elkeseredettségben fausti alkut köt az ördöggel, hogy örökké éljen, ám ezért cserébe súlyos árat fizet. Az ördög megfosztja a világban elfoglalt helyétől, és arra kárhoztatja, hogy mindenki elfelejtse, akivel találkozik.
Így kezdődik Addie LaRue évszázadokat és kontinenseket átívelő, felejthetetlen története. Művészek múzsájaként vonul végig a történelmen, melynek során egyetlen társa az ördög, aki minden évben felkeresi az egyezségük évfordulóján.
Aztán egy napon, egy manhattani antikváriumban Addie belebotlik valakibe, aki emlékszik rá. És ekkor rájön, hogy nem menekülhet örökké a végzete elől.
Az Addie LaRue láthatatlan élete egyrészt a szerelem és az élet utáni végtelen vágyódás gyönyörű története, másrészt a művészetek és a tudás ünnepélyes himnusza. V. E. Schwab regénye a megjelenését követően számos országban bestsellerré vált, az olvasók és a kritikusok egyaránt ezt tartják írói pályája eddigi legfontosabb és legjobb művének.
Véleményem:
Kezdeném ott a történetemet a könyvvel, hogy véletlenül bukkantam rá. Böngésztem a Molyon, s egyszercsak szembejött velem ez a csodaborító. Nem akartam megvenni először, mondván szép borítós könyvekkel már megjártam. Ám amikor elolvastam a fülszöveget, egyből meggyőzött magának az írónő. Igzalmas, különleges könyvnek gondoltam már akkoriban is, s csakugyan különleges lett. De mitől?
Mindig is érdekelt, milyen az, amikor valaki örökké él. S nem csak azzal rendezik le az egészet, hogy XY korban vált halhatatlanná s már a 21. századot éljük. Kíváncsi voltam arra, miként oldotta meg halhatatlanságát az idők alatt, hogy nem tűnt fel az embereknek, hog amúgy őt én már fiatal koromban is láttam, s most 30 év után is ugyanúgy néz ki, mint anno. Az eszembe sem jutott, hogy esetleg nem emlékszik rájuk senki.
Érdekes kérdést vet fel a tény, miszerint mit hagysz hátra, ha valójában senki sem emlékszik rád. Szokták mondani, hogy ameddig emlékeznek rád, addig maradsz meg, utána nyomtalanul eltűnsz a semmiben, mégis ha azt veszem marad rólad egy csomó kép, felvétel, ami a 21. századot illeti, s ezáltal valójában a lényeg sosem hal meg. Lásd a színeszeket, énekeseket, akik a szerepléseikkel és a hangjukkal alkotnak maradandót.
Viszont mi lesz, ha ezt is elveszik tőled? Mikor Addie beleesik ebbe, majd megszakad a szívem, ahogy a szüleinek esedezik. Annál rosszabb nincs is, mint amikor tudod, hogy ott vannak a szeretteid mégsem vagy számukra senki. Talán még a kitagadásnál is rosszabb, hiszen akkor legalább tudnak rólad, csak épp nem vesznek figyelembe. Itt viszont senkinek sem maradsz meg.
Nehezen fogott meg magának a történet, hiába szerettem volna, hogy mélyen beszippantson ez a könyv, és le se tudjam tenni egészen a végig. Valahogy úgy éreztem, hogy nem azt kaptam, amiért fizettem. Legalábbis miután befejeztem a könyvet úgy éreztem, hogy ez hiába volt egy megrendítő olvasmány, nem olyan szempontból lett az, mint szerettem volna.
Addie tudatos volt és karakteres, pont ahogy vártam. A rafináltsága az öröggel pedig még jobb, hiszen több évszázadon át kijátszotta, s ezt ki is használta, viszont azt hittem, hogy a szerelmi szál azért van benne, hogy ezt kihangsúlyozza. Miként is változik meg Addie véleménye a szerelemről, miként vélekedik a világról. Azt hittem azzal a szerelemmel teljes fordulatot vesz majd az élete, ehhez képest, az egész regény alatt, miután Henryvel találkozik úgy kezd el viselkedni, mint egy csitri. Amikor kettesben vannak, akkor hirtelen elfelejti, hányszáz éves, és hogy miként élte eddig az életét.
Az írónőnek sikerült elérni azt, hogy úgy érezzük, Addie tényleg egy halhatatlan személy, ami egyben jó is, meg nem is. Jó is, mert tényleg áttudta érezni, s ezzel adni az olvasónak, mit is érezhetett és gondolhatott Addie mialatt élte úgymond az életét. Elfeledve és nem is létezve, viszont ezzel azt is elérte, hogy az olvasó annyira nem tudja beleképzelni magát a karakter szerepébe. Legalábbis a magam részéről maximum álmodozni tudnék erről, s inkább melankólikusnak és lehúzónak éreztem Addie életét, mintsem lehetőségnek, ahogy ő látta.
Tény, lehetőség volt neki, hiszen nem kellett arra a sorsra jutnia, hogy feleségül megy valakihez, majd a gyermekágy és a házasélet kiszívja belőle az életet, s egyhelyen éli le az életét. Az már az elején lejött róla, hogy nem olyan lány, aki képes lesz majd egyhelyben megmaradni. Ezért sem értettem, hogy az apja miért nem keresett neki olyan férjet, akivel esetleg bejárhatta volna a világot. Talán azzal még jobban is járt volna Addie, s akkor nem történik meg a dolog. Főleg ha látta a lányán, hogy nem az a természet, aki egyhelyben marad.
Visszatérve viszont a szerelmi szálra. Már említést tettem arról, hogy Addie teljesen elfelejtette, hogy hány éves és miként élte eddig az életét. Hogy a nénikémbe nem tűnt fel neki, hogy Henry mennyire siet? Főleg hogy ő évszázadokat élt le úgy, hogy annyi ideje van amennyit csak akar. Nekem ez tűnt logikátlannak. Ha egy több száz éves nő vagyok, akkor nagy eséllyel előbb feltűnik, hogy ha valaki túlzottan igyekszik belesűríteni rövid időbe sok dolgot.
Ami pedig a legjobban idegesített, az a vége. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy Addie Luc-é lesz, és Henry megmenekül. Azt hittem, hogy mással fogja kijátszani Addie Luc-öt, ezáltal felszabadítva Henry-t mégha az nem is emlékszik rá tovább esetleg, de legalább az élete megmarad, s a későbbiekben adhat neki egy életet, amivel Henry tud kezdeni valamit. Így oké, megmentette Henry-t, de magát meg börtönbe zárta.
Őszintén így ugyanúgy elveszti, mintha Henry egyszerűen meghalt a végén, s Luc elviszi a lelkét. Igen, Henry megmenekül, de ő meg rab lesz, s nagyjából ugyanúgy végignézi Henry halálát.
Mondván majd eléri, hogy Luc elengedje, ha ehhez évszázadok kellenek ismételten, akkor évszázadok kellenek, s egyszer majdcsak megunja, s szabad lesz. Igen, de Henry addig meghal, s úgy igazából nem ért el semmit, csak kalitkába zárta magát.
Totálisan kiakadtam a végére, el sem akartam hinni, hogy ez lett volna a megoldás. Tudom, a szerelem. De a szerelem kedvéért sem zárom magamat kalitkába. Persze átéreztem, hogy Addie belefáradt abba, hogy mindent elvesztített. A szüleit, az otthonát a létezésének lehetőségét, hogy olyan nyomot hagyjon a világban, amely a nevére is emlékszik, nem csak múzsaként hozzák fel a művészetben, amit mindig is imádott Addie. Értettem én, viszont egészen a végéig reménykedtem abban, hogy valahogy kitudják játszani a sötétséget s Addie is visszakapja valamennyire az életét.
Eltudtam volna képzelni, hogy megtörik az átkukat, s Addie leéli az életét Henry mellett. Emlékszik majd rá mindenki, akivel találkozik, Henry megtalálja a boldogságot Addie mellett, s kiütik egymást az átkok, vagy bármi hasonló. Nem pedig az egyik áldozata lesz a megoldás.
Egyszerre voltam elégedett és csalódott. Mert kaptam egy befejezést, ami ugyan kiáltott volna egy folytatásért, mert tudni akartam, mi is lett Addievel, miként éli az életét Luc mellett, viszont csalódtam, mert nem azt kaptam, amire vártam. Totálisan lehúzott az életről, még ha el is gondolkodtatott. Elgondolkodtatott, hogy valakinek mennyire hosszú élete vagy épp mennyire rövid élete van. Mi fér bele egy hosszú és egy rövidbe? Mi az, amiért érdemes élni, s mi viszi előre az embereket?
Ezernyi kérdés cikázott a fejemben, s mind egyre jobban és jobban felkavart, főleg mikor valaki belegondol a saját életébe. Mit szalasztott el, mi az, amit elért? A legrosszabb, amikor az elszalasztott s már megbánt esetek jutnak az ember eszébe. Felrémlenek helyzetek, esetek, pillanatok, amikor egyetlen szó is képes lett volna megfordítani a jövő kerekét. S ez a kötet emlékezteti az olvasót erre. Igaz, azt is tudatosítja benne, hogy Henrynek bár csak rövid ideje volt, mégis képes volt az alatt az 1 év alatt olyan életet élni, amire mindig is vágyott. Elérte, amit akart. Mégis amikor Addie jut az eszébe rájön, hogy mennyire hosszúnak tűnik az a rövidecske élet.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése